A fenntarthatóság problémája és az európai egyetemek

László Ervin

Az egyetemek a korábbitól eltérő új és sürgős feladat elé néznek. Feladatuk olyan elméleti és praktikus tudás kialakítása és továbbítása, amely az emberiség történetében még tán soha nem volt ennyire fontos és égető.

Az ember életben maradása a tét

Ez a feladat abból fakad, hogy a világunk – jelenlegi állapotában – fenntarthatatlan, társadalmi és ökológiai szempontból egyaránt.
A globális fenntarthatatlanság két jelentős tényezőnek köszönhető:

  • a népesség robbanás és a ebből fakadóan a planéta erőforrásainak és a biológiai életet támogató rendszerek túlméretezett használata
  • a planéta erőforrásainak és a biológiai életet támogató rendszereknek felgyorsult tönkretétele

A fentiek más régóta megfigyelhető, ismert trendek, de ilyen felfokozott gyorsulást csak napjainkra értünk el. Az emberi népesség csak a XIX. századra érte el az egy milliárdot, de napjainkra már 6,3 milliárdra nőtt a Föld lakossága. Ez nagy szám ugyan, de mennyiségi szempontból még mindig nem kritikus. Az ember még mindig csak 0,014%-át alkotja a planéta biótömegének, szemben az állatok adta 0,44%-kal. A pusztulás veszélye nem a mennyiségi tényezőkben rejlik, hanem az ember egy főre jutó erőforrás felhasznlásába. Az emberiség az elmúlt 50 évben több erőforrást használt fel, mint a megelőző évezredekben összesen. Így hát mostanra a globális erőforrás felhasználás túllépi a fenntarthatóság színtjét. A biológiai erőforrások tekintetében az un. ökológiai lábnyom erre jó számítási rendszer.

Lábunk nyomai

Az ökológiai lábnyom az a terület, amelyre egy embernek vagy embercsoportnak életüket támogatandó szükségük van. Gyakorlatilag a planéta biológiai termelékenységét osztjuk szét az egyén, a város, a nemzet és az emberiség színtjén. Ha az adott település lábnyoma nagyobb, mint az adott terület, akkor a település önmagában nem fenntartható.

A város ab ovo nem fenntartható szerkezet, hisz a természetes erőforrásokból nagyon kevés áll rendelkezésére, azaz származik a határain belülről.
A legtöbb, mint az élelem, víz, ásványi anyagok, fütőanyagok a városon kivülről származnak. De egy egész régió vagy nemzet kialakíthat ilyen nem fenntartható függőséget, holott képesek lennének arra, hogy ne lépjék túl a saját határaikat.
De most nem ez a valóság.

1996-ban Föld biószférája gyakorlatilag 12,6 milliárd hektár biológiailag termékeny területből állt , amely a Föld felszínének ca. ¼-t alkotja. Ebből 9,4 milliárd hektár a szárazföld és 3,2 milliárd hektár a halásztra alkalmas terület. Egyenlően elosztva 5,7 milliárdos lakosság esetében ez 2,18 hektár/fő részesedést ad minden egyes embernek a Földből. A népesség növekedésnek köszönhetően ez a szám kicsit változott, de a bioszféra biológiai termelékenysége nagyjából változatlan. Ennek köszönhetően ma a Földből egy személyre (férfi, nő és gyermek) eső részesedés 2,1 hektár. De az átlagos ökológiai lábnyom változatlanul 2,8 hektár. Ez azt jelenti, hogy az emberiség jócskán túllépi a kollektiv Földből való részesedését, ca. 30%-kal.

A World Wildlife Fund Living Planet Report 2000 szerint 75 ország a ráeső földrészesedésnél többet fogyaszt. Ez a 75 ország a Föld lakosságának 2,1%-a, de túlfogyasztásuk nagyon nagy. Az Egyesült Arab Köztársaság, Szingapur és az Egyesült Államok önmagában hatszoros léptékkel lépik túl a földrészesedésüket — az átlagos lábnyom 12,5 hektár az USÁ-ban. Ezzel szemben az átlagos lábnyom Bangladesben 0,5 hektár. Ha a 42 ipari ország felhasználását el akarná érni a 189 korábban már kialakult nemzet állam, a globális túlfogyasztás elérné a 100%-ot. Az emberiségnek még egy Föld méretű területre lenne szüksége, ha ilyen mértékű ökológiai alapokat használ fel.

Önveszélyes túlhasználat

Az emberiség nem csak kihasználja, de egyben tönkreteszi a biológiai alapokat. A környezet egyre ersődő tönkretétele egész a nyolcvanas évekig nem került a figyelem központjába. Ezt előzte meg a technológiai fejlődésnek tekintett siker, amely figyelmen kívül hagyta a természeti ciklusok fokozatos degradálását. A kémiailag felpörgetett és gépesített mezőgazdaság növelte a hektáronkénti termelékenységet és egyre több területet vont be mezőgazdasági hasznosításra, miközben megemelkedett a vizek alga összetétele.

Az olyan kemikáliák, mint aDDT hatékony rovarölőknek bizonyultak, de eközben teljes állat, madár és rovarfajok pusztulását eredményezték. Mintegy 300-500 millió tonna veszélyes hulladék és mérgező kémiai anyag termelődik évente, és mikor bekerülnek a környzet ökorendszerébe , akkor állatokat és növényeket és embereket egyaránt megmérgeznek. Az ipari országokban lakók szervezetében az ólom fertőzöttség színtje egy átlag ember testében 500-1000-szer nagyobb a normálisnál.

Az ökológiai fenntarthatatlanság problémái könnyen az emberiség életébe kerülhetnek, mivel az ökorendszerek rendszerdinamikai törvények szerint működnek.

Az ipari gazdaságok azon feltételezésre építettek, hogy a természet ok és okozat rendszere arányban áll egymással, azaz egy kicsi szennyezés egy kicsi károsodást okoz csupán. De ez nem így van. Az ökorendszereket hosszú évtizedeken át szennyezhetjük, míg aztán hirtelen átlendülnek egy egészen más feltételrendszerbe. A fokozatos változás kulminálódó sérülékenységhez vezet, míg végül a rendszert érő egyszem sokk is, mint pl. árvíz vagy szárazság, átbillenti a rendszert egy másik állapotba, amely esetleg kevésbé lesz képes alkalmazkodni a jelenlegi gazdasági működéshez vagy magához az emberi élethez.

Hirtelen ugrás az új állapotba – katasztrófa bifurkációként ismert a dinamikus rendszerek nyelvén – a globális klíma keretein belül is könnyen elképzelhető. Ennek következményei kiszámíthatatlanok.

Ha jelenlegi trendek folytatódnak, akkor sok emberi közösség jövője veszélybe kerül. Ennek oka számos lehet: a klímaváltozások, a növekvő élelem és energia hiány, a romló gazdasági, városi és mezőgazdasági lég, víz és föld szennyeződés, az ózon réteg pusztítása, a biodiverzitás pusztulása, az atmoszferikus oxigén csökkenése és az erősödő félelem a nagymértékű atom katasztrófáktól és a veszélyes nukleárishulladék miatt, és az elterjedt, de kisebb mértékű helyi katasztrófák sora a felhalmozódott veszélyes hulladékok következtében , vagy a z élelmiszer és ital termékekben megtalálható adalékanyagok.

Ellenlépések

De a jelenlegi folyamatokat képesek vagyunk kordában tartani és korlátozni. A UNDP pl. felismerte, hogy a szegénység legelkeserítőbb állapotát feloldhatnánk, egy 30-40 milliárd dolláros segély növekménnyel a fejlődő országokban. A volt Szovjetunió és más Kelet-Európai ország szükségleteit pedig egy további 60-90 milliárd dolláros segély megoldhatná. Ezek a célok könnyedén elérhetők lennének a jelenlegi katonai kiadások átcsoportosításával. Az éhség felszámolása 19 milliárd USA dollár éves költségből megoldható lenne, a talajerózió megelőzhető lenne 24 milliárd dollárból, a nők szülés egészségi ellátása 12 milliárdból, tiszta ivóvíz 10 milliárdból, és az írástudatlanság 5 milliárdból. Ezen programok összköltsége ca. 70 milliárd USA dollár, ami csak egy elenyésző része a 830 milliárd dollárnyi éves fegyverkezési költségeknek.

Jelenleg az emberiség körében még nincs meg az a kritikus tömeg, akik eléggé motiváltak lennének a helyi és a globális fenntarthatóságot szorgalmazó cselekvési programok irányába. Fel kell ébreszteni a vágyat és akaratot, amely a fenntarthatatlan növekedés helyett a fenntartható életformák irányába visz bennünket. A katasztrófákat elkerülendő, gyorsan kell cselekednünk. Ehhez pedig egy felvilágosultabb, társadalmi, politikai és gazdasági szempontból aktívabb lakosságra van szükségünk.

Az iraki háború rámutatott arra, hogy a emberiség milyen széles körökben képes a társadalmi és politikai összefogásra. Hasonló, de még ennél is nagyobb mértékű programra lenne szükség a fentiek elkerülése végett. Ez nem egy utópisztikus cél. A fenntarthatóság ellen irányuló trendeket hatékonyan helyes pályára lehet terelni.

Pl. a napjainkban sokat emlegetett globális ökológiai Marshall terv arra irányulna, hogy visszaállítsa a szükséges egyensúlyt az emberi élet és a planéta fizikai és biológiai élete között. A cél elérése lehetséges. Megvannak a szükséges technológiai feltételek, a rátermett szakértelem és az erre mozgosítható pénzösszeg. Mi hiányzik mégis? Az akarat, amely beindítaná a meglévő projektterveket, mozgosítaná az emberi és gazdasági erőforrásokat a végrehajtáshoz.

Felelős embereket a jövő számára

Ennek megvalósításához egy sokkal felvilágosultabb, tudatosabb politikai és gazdasági vezetés szükséges, ami viszont magától nem bukkan fel, s leginkább nem tud hatalomban megmaradni, hacsak nem áll mögötte egy hasonlóan felvilágosultabb, tudatosabb lakosság. A kritikus tényező tehát egy globális mozgalom, amely a fenntartható fejlődés értékrendjén belül hatékony cselekvésekre késztet mindannyiunkat. Egy globális mozgalom, hasonlóan a békemozgalomhoz, csak jobban szervezett és időtállóbb kell legyen.

Itt jelenik meg az oktatási rendszer, mint jelentős változtató erő. Az iskolák és az egyetemek nem politikai csatározások színterei, hanem a humanizmus és a tanulás helyei. De mikor a tét maga az emberiség, akkor a humanizmus többé már nem lehet egy elvont és távoli absztrakció, hanem pragmatikus, és gyakorlati kell legyen. Nem kell a napi politikai csatározások mezejére lépniük, de olyan tájékoztatást kell adjanak, melyek a társadalmi mozgalmak alapjául szolgálhatnak. Ebben az értelemben van az oktatásnak nagy szerepe és felelőssége. A tanulás alapja az értelmes információ. A tanulás értelme pedig, hogy a tanuló rendelkezzék azzal a bölcsességgel, amire az un. humanista hagyományt követve a jó életet élt kifejezést használhatjuk. Jó életről beszélünk, mikor harmóniában vagyunk embertársainkkal és az életet fenntartó környezettel. Napjainkban a jó élet leélhetéséhez többek között akaratra, bölcsességre van szükség, hogy annak segítségével

  1. vissza tudjuk fogni az ego individualista törekvéseit és féktelen étvágyát azon etika vezérlete alatt, amely lehetővé teszi hogy a Földön minden ember élhessen és fejlődhessen;
  2. az igazsászolgáltatás, a kultúrális fejlődés és az egészséges és fenntartható környezet megteremtése érdekében korlátozzuk a gazdasági és anyagi javak iránti éhségünket;
  3. olyan gazdasági, társadalmi és politikai rendszereket kell létrehoznunk, melyek úgy elégítik ki az emberek igényeit, hogy közben épségben marad az életet fenntartó környezet;
  4. a planéta fizikai erőforrásaival a fenntarthatóság és az egyenlőség elvei szerint gazdálkodjunk, hisz ezek az erőforrások a Föld minden lakójának előjogai és közös tulajdona;
  5. a gazdaság irányítás, és vállalati hatékonyság szempontjából a magán és állami intézmények egyaránt válljanak a társadalmi és környezeti elszámolhatóság alá vonhatóvá.

A tanulás humanisztikus intézményei, az iskolák és egyetemek azonban az akarat és bölcsesség – az értékek és felismerések – terén nem az előírások és dogmatikus kinyilatkozások által kell működjenek. Inkább feladatuk, hogy a tanulókat képessé tegyék saját akaratuk és bölcsességük kimódolására és használatára. Ennek eszköze lehet a jelenlegi tudás átadása, amely inkább a jövőtendenciákra vonatkozik, azokra, ami az emberi létet kockáztatja és egyúttal megtanítja mindazokat a gyakorlati módokat, melyek által ez a trend eltéríthető és a velejáró félelem eloszlatható.

Elméletben minden tanuló számára elérhető ez a tudás de, néhány kivételtől eltekintve, gyakorlatilag nem jut el a diákokhoz. Alapakadálynak gondolom a tudás rendszer szerveződését, hisz az intézmények többségében a tudás tanszékek és tantárgyak részegységeiben szerveződött.

De a fenntarthatóság kérdését nem lehet megérteni egymástól független és gyakran elszigetelt akadémiai diszciplinákon keresztül. Az ember élete magába foglalja a fizikai, kémiai, biológiai és ökológiai természettudományokat ugyan úgy, mint a gazdaság, társadalom és politikai, menedzsment tudományokat vagy a pszichológia alapterületeit. De az ember nemcsak ennyi.

A fenntarthatóság kérdése transdiszciplináris, de nem feltárhatatlan és megfoghatatlan. Ezek rendszerelméleti problémák, és gyakorlati rendszerelvű megközelítést igényelnek. A redszertudományok területén már napjainkra kialakult egy jól megfogható és átadható tudás: a komplexitás tudománya. Általános rendszerelmélet, általános evolúció elmélet, információ és kommunikáció elmélet , káosz elmélet és dinamikus rendszerek elmélete, stb. Az eddig kidolgozott elméleti keretek már elegendő hátteret adnak ahhoz, hogy a tényeket is összegezve a fenntarthatóság kérdéskörére koncentráljunk. Az egyetemek – már van erre példa – olyan inter-és transzdiszciplináris képzéseket és kutatásokat alakíthatnak ki, ahol az alaptanulmányok mellett ez a diszciplinák feletti tudás is rendelkezésükre állhat anélkül, hogy elméleti nehézségek és akadályok gátolnák a továbbfejlődést, vagy épp politikai és belső csatározások zárnák el a tudás forrását.

Ez hát a világ oktatási intézményeinek a feladata: olyan tudás, bölcsesség megalapozása a tanulókban, amely által képesek egy fenntartható életvitelre, és saját belső, a fenntarthatóság szellemében megfogalmazott értékeik által cselekszenek. Ebből a szempontból az egyetem a legkritikusabb tényező az oktatási rendszerben. Hisz a világon mindenütt az egyetemi hallgatók tűnnek a legfogékonyabbnak és energikusnak és ők állnak az új társadalmi mozgalmak elé olyan értékeket vallva és hangoztatva, amelyek a közjó számára életfontosságúak.

Európa összefüggésében még hozzadódik ehhez egy különleges morális szempont is, a noblesse oblige tétele.. Hisz a XVII. és XVIII. század technológiai tudománya teremtette meg az ipari forradalmat, és egyben elterjesztette a a világot ma is uraló alapértékeket és alapetikát. Ennek következtében most már a kritikus küszöb átlépéséhez érkeztünk. A helyes tudás kidolgozása és átadása lett mostanra új Európa morális kötelessége. Európáé ez a kötelesség, jobban mint bármely más kultúráé a földön. Feladata tehát, hogy olyan értékek és etika megszületését szorgalmazza, amely képes a fenntarthatatlanság áramait eltéríteni és a helyi és globalis fenntarthatóság mozgalmát felerősíti. Ez a felelősség nem a gazdasági és katonai hatalom összefonódását jelenti, hanem a szükséges felismerésekhez és bölcsességhez vezető releváns tudás megalapozását. Ez kell legyen az európai iskolákat és egyetemeket megillető szerep és egyben intellektuális és erkölcsi kötelesség: az ilyen tudás átadása és szükséges képességek kifejlesztése.

Az Egyetemi oktatás a fenntartható fejlődésért Európában című pécsi konferencián 2002. júniusában elhangzott előadás rövidített formája. Fordította Ruzsa Ágota.